Tegnap egész nap villamosoztam meg buszoztam össze-vissza, nagyrészt hiába, de legalább közben elolvastam Alessandro Baricco Selyem című könyvét. Becsvágyó kis könyvecske, ilyet mond a szerző a fülszövegben: "Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika." Nehéz bizony, nem is sikerült egészen. Tényleg szép, tényleg könnyű, mint a selyem, tényleg megragad, de közben gyengéden, ritmikusan rázogatja a Modor Tibi árnyas ligetében zöldellő pofonfát. Sokáig azt hittem, nem lesz több, mint ábrándozás a keletről, ahogy azt móricka előképzelte nekünk, de a végén a csavarokkal már rendben volt és kapott is egyet az ázsiai nőre ácsingózó nyugati fiú archetípusa a képére.
Vajon feltűnt valakinek, hogy hősünk 1861-ben már Budapestet érte el vonattal? ;-)
Kedvenc karakterem Baldabiou és a kisfiú. De jó mindegyik amúgy.
Nem hosszú, a neten is fönt van, kár kihagyni. Azt hiszem, olvasok még majd valamit a szerzőtől.
.jpg)
Alessandro Baricco: Selyem
Székely Éva fordította
98 oldal
Helikon Kiadó 1997, 2010
