Kergefirka

...mert idén negyedszer buktam el Lobo várólista-csökkentő kihívásán. Úgyhogy most olyanokat válogattam össze, amiket épp nagyon van kedvem olvasni, és valójában nemigen érzem kihívásnak őket.

Huncík Péter: Határeset
A kossuthon hallottam belőle két részletet, azóta akarom elolvasni, közben a vaterán rám sóztak egy moslék példányt, ezért csúszott egy kicsit, de már nem sokáig. Ethnopszichológus, hát milyen jó kis foglakozás már ez, nem? Mondjuk az első évben egy olvasásszociológus regénye is a listára keveredett, és azóta sem fejeztem be, pedig egyébként az egyik legjobb könyv, konkrétan szénnéröhögős, de így jár, aki folyton költözködik.
Ghenea C. - Rogoz A.: Zergeszív
Tessék haladni, nincs itt semmi a szerelmi életemről. Román sci-fi az ötvenes évekből, na mit szóltok hozzá?
Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Na jó, most fejeztem be a Perzsa leveleket (idei vcs-különben félbehagytam volna), megőrültem Montesqueiu szeráj-görcsétől, akkor már inkább a zárda. Nagyon rövidke könyv, de dőlt betűkkel, én meg rosszul látok, mindig elnapoltam eddig. (és nem hiszem el, ahogy ezt leírtam, megnyomhattam valamit, mert az egész szöveg dőlt betűs lett, és nem hagyja visszacsinálni magát. Ilyen nincs. Megvan ctrl + 9, vigyázzatok vele!)
Mo Yan: Szeszföld
John Vaillant: A tigris
Alessandro Baricco: Vértelenül
Itojama Akiko: A tengeren várlak
A két utóbbi virágszáltól már olvastam.
Szijazsar
Manasz
Irenszej
Mordvin, kirgiz és burját eposz, hogyhogy én ezeket még mindig nem olvastam-kategóriában indulnak.
Joan Halifax: Sámánhangok
Kaffka Margit: Hangyaboly
Még egy apácás.

És hogy akkora csalás mégse legyen, elolvasok tizenkettőt az előző éviek közül. (Hát hogyne.)
Az idén ötöt olvastam el, félig vagyok a hatodikkal; a tavalyiak közül négyet tavaly, egyet idén; a tavaly előttiek közül kilencet, de volt, amelyiket csak utólag, kettő megkezdve; az első éviből pedig ötöt időben, egyet utólag és egy még folyamatban. Hármat találtam még, ami időközben már nem érdekel. Hát most mindjárt könnyebb a lelkem, hogy összeszámoltam. ; )

Üstökös kigyűjtötte a könyveiből az öt legütősebb első mondatot. Hát, kinek a pap, kinek a papramorgó, én leszoknék az olvasásról, ha ilyenek lettek volna eddig a legjobbak, az ötlet viszont tetszik, gyűjtöttem én is.

Először is adnék egy első hármas különdíjat Rejtőnek:
 - Uraim, a késemért jöttem!
 - Hol hagyta?
 - Valami matrózban.
Aztán egy első kettőst Austennek:
Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.
Évekig ódzkodtam a Büszkeség és balítélettől, aztán végül véletlenül elolvastam ezt a két mondatot, és Fülig Zergével már nem volt nehéz dolga a könyvnek.

Aztán egy, sőt, három fejezetkezdő különdíj jár még Tar Sándornak:
Piroska néniben volt belátás, tudta, hogy kell reggel a bort tölteni.
Harap Sanyi egyik este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia.
Ocsenás is a városból költözött a mi utcánkba, úriembernek látszott, egy biciklit tolt maga mellett, és bármilyen volt az időjárás, pantallóban járt, félcipőben, egy kis vállra akasztható táskával a nyakában, emiatt sokáig nem is köszönt neki senki.

Előfordult persze, hogy az első mondat nagyon megfogott, aztán csúnya csalódás lett a vége:
Kedves Jorge Amado barátom, annak a maniókabuktának, amit én csinálok, tulajdonképpen nincs is receptje.
(Jorge Amado: Flor asszony két férje)
A kazamatában teljes sötétség honolt, de Katsa fejében megvolt a térkép. 
(Kristin Cashore: A garabonc)
Egyébként lehet, hogy a manióka tápióka volt, ezeket mindig keverem, de hogy tocsog a kókuszolajban, abban biztosak lehetünk. Katsa fejében meg valami elképesztően nem volt semmi. ;)

A többi viszont csupa remekség. Legyen hét, olyan jók.

7. Állatvárosban nem illik kérdezni.
(Lauren Beukes: Zoo City)

6. A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rahmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban. 
(Dan Simmons: Hyperion)

5. A holdvilág besüt ágyam végére és ott elterpeszkedik, mint valami lapos kő.
(Gustave Meyrink: Gólem)

4. Amit most elmesélek, az
       <declaration:calculation>
       <pls:egy vesztes története>
       <pls:egy dezertőr története>
       <eql:vagyis az enyém>
       </declaration>
(Itó Projekt: </Harmónia>

3. Görögdinnye édes levében tettük, s megtettük megint, amit kellett, görögdinnye édes levében telik-múlik az életem.
(Richard Brautigan: Görögdinnye édes levében)

2. Bárky Dezső, a szocióvári Háromszorsan Kiváló John Brown Városi és Járási Könyvtár Szabó Ervin-díjas igazgatója azon az emlékezetes napon immár harmadízben vonult le a tömör raktárba.
(Kamarás István: Megjelöltek)

1. Mondják, hogy megszabadulása után ötvenhárom évvel visszatért az Aranyfelhőből azért, hogy újra felvegye a Mennyország kesztyűjét, hogy szembeszálljon az Élet Rendjével és az istenekkel, akik azt elrendelték.
(Roger Zelazny: A Fény Ura)

Persze nem emlékszem mindegyik jó kezdőmondatra, ahhoz meg lusta is vagyok, meg épp dobozokból is élek, hogy végignézzem a könyveimet. Voltam viszont ma a Népszínház utcai könyvesboltban, megkérdeztem a boltoskisasszonyt is, neki melyik volt a legemlékezetesebb, úgyhogy közzéteszem az ő kedvencét is:
Legkorábban a gyerekek jöttek el, hogy lássák az akasztást.
(Ken Follett: A katedrális)

Szerintetek? Kivételesen elsőzni nem ősi román szokás. =)

Mekkora ez a Baricco.
Mekkora egy modorkirály.
De jó.
Ez is.
Folyton fúj benne az északi szél. Gyógyír szépirodalom-csömörre és ponyvafáradtságra. A Coelho-rajpongóknak meg receptre kellene felírni. Volt régen egy fórum sok-sok Coelho-rajongóval, aztán egy idő után már csak ők voltak ott, végül maradtak azok, akik már Coelhót sem olvasnak. A régiek félévenként belépnek, és aztán inkább nem szólnak hozzá. Most csak odaugrottam, átírtam a tartózkodási helyemet Torpa ősi városáról az Almayer-fogadóra.
Az utolsó rész előtt kicsit bekapcsoltam a punkműsort a Tiloson, mer' az jó a sok fehér vászonhoz.
Pluche atya második imáján nyirítottam rendesen.
Hát ennyit rólam, jólolvasott napközisről. A könyvről meg tán ír majd shizoo, mintha azt írta volna, már három éve tervezi. Hát ilyen könyv ez. Én meg három éve terveztem elolvasni.

Füles földgömb, glóbuszgirja, miau, Zerge cica vigyorog mint bolond  A könyv ugyan tavalyi, csak én láttam meg most, és most sem érzek késztetést, hogy elolvassam, de a borító nagyon ott van! Nekem még csak négy- és hatkilósom van (Helga és Fredegunda névre hallgatnak), de nagyon szeretem őket. ; )

Pion István: Atlasz bírja (helikon.hu)

Az így ebben a formában nem igaz, hogy pont ilyet és hogy akarok, de jelen polcviszonyaimhoz képest mesés.

Ez barátságosabb hely, szintén a facebookos Steampunk-oldalról:

Forgószélnek különösen ;)

ez meg jól esik az Álmok Palotája után, besüt a napocska ;)

Jaj ne, LibraryThingen lehet szavazni a kedvenc gyerekkori olvasmányainkra... Nekem kilencévesen az Előttem az élet és a Szépasszonyok egy gazdag házban volt a kedvencem, viszont a Krabat a Fekete Malomban-t tizennyolc évesen olvastam, meg az Üdv néked, Artúr, nagy királyt is... Most mit jelöljek be? Na jó, mondjuk a Hazudozó jó lesz a többi piknik-könyvvel, de lehet, mégis kiakasztom kicsit a jólfésült amerikaiakat a szépasszonyokkal. =) Volt egy nagyon vénkisasszony, nagyon vonalas kommancs, alkesz orosztanárunk, aki előtt elszóltam magam, aztán még én rökönyödtem meg, amikor kiderült, hogy ő is olvasta.és neki is tetszett. Közben meg az Akli Miklóssal hétéves koromtól tízéves koromig szemeztem, de anyám nem adta ide, merthogy kicsi vagyok, el volt dugva a legalsó polcra, közben a Szépasszonyokat azért nem vette el tőlem, mert mire észrevette, már a második kötetnél jártam. Ez ám a logika.

Ti miket olvastatok, amitől anyuci kiborult (volna)?

Az idén harmadszor sikerült elbuknom Lobo várólista-csökkentő kihívásán, de nem baj, lesz jövőre is, jelentkezni lehet még holnap éjfélig. Ha veszélyesen növekszik az elolvasandó könyveid listája, miközben az új könyvek után kapdosol, akkor írj össze tizenkét címet, amit ha törik, ha szakad, el akarsz 2014-ben olvasni, és ha akarsz, egy alternatív tizenkettőt is, mert hátha se törik, se szakad, csak nem lesz hozzájuk kedved. Hangoskönyv ér, újraolvasás nem, és legalább fél éve legyen tervben az elolvasásuk (az nem ér, ha fél éve vártad, hogy megjelenjenek). A szabályok ott vannak mind a fenti linken, jelentkezni is ott lehet.

Az első évben négy, a másodikban hat könyvet olvastam el a listásak közül, meg még utána kettőt-hármat mindegyikről, idén pedig ugyan csak hárrmat, viszont az Éjszakai Őrség húzott magával még öt kötetnyi uszályt, úgyhogy fogjuk rá, hogy egész jó vagyok, mert azokat is olvastam ám, de azért még így is járna valami kerge-díj, vagy lehetnék a mozgalom ellenreklámarca, majd lehet, jelentkezem Lobónál.
Idei újításom az volt, hogy nem csináltam alternatív listát, a jövő évi listában viszont nem külön alternatív listám lesz, hanem minden könyvhöz rendelek egy cserejátékost, a matek így is rendben lesz, nekem meg jobban tetszik.

Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni

António Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák
(ezek a portugál kacsák nem tudják, hogy éssel nem kezdünk mondatot. szimpatikusak.)

1984

1Q84 (bocs :D)

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Kós Károly: Varju nemzetség

John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

Gogol: Holt lelkek

Jean le Flambeur keltette föl régi, de épp szunnyadó érdeklődésem a holt lelkek iránt, bár vele ellentétben engem nem érdekel a gogolszex =)

Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

Aldous Huxley: Szép új világ

Jevgenyij Zamjatyin: Mi

Montesquieu: Perzsa levelek

Mark Twain: Egy jenki Artúr király udvarában

Ismail Kadare: Az álmok palotája

Mircea Eliade: Honigberger doktor titka

Isamu Fukui: Truancy

Che Guevara: A gerillaharcos kézikönyve

(ez még a Battle Royale utóhatása, hogy ezek előreugrottak az olvasandók sorában, hehe)

Peter Hessler: Két év Kínában

Dai Sijie: A di-komplexus

Ruth Benedict - Mori Szadahiko: Krizantém és kard

Minamizuka Shingo: Rózsa Sándor

és a végére még egy kis retró okosság egy ismerősöm tavaly őszi lomtalanításából:

Edward T. Hall: Rejtett dimenziók

Beke Kata: Jelentés a kontraszelekcióról

Mint a mesebeli okos lány, írtam is posztot meg nem is Forgószél kedvéért. ;~)

Ma megint elegem van a facebookból, juszt sem ott osztom meg. Meg éhes is vagyok, mert otthon felejtettem a pénztárcámat. Köszi a képet, Melinda, ebben most nagyon elfészkelnék egy macskával és a Melchior, a patikáriussal. Meg egy szép szelet marhasülttel. Morrr.

Mit adtak nekünk a rómaiak? Hát feltérképezték vízrajzunkat, de rendesen, kutatva a bölcsességet adó forrás után, belekortyolva minden koszos patakba és következésképp morajló hassal járva a birodalmat és végigfosva mindent a Jordántól a Visztuláig.
Pomponius Flatus előkelő római lovag, megengedheti magának az efféle hóbortokat, végül mégis olyan szorult helyzetbe kerül, hogy inkább szegődik magánnyomozónak, mint hogy kecskét fejjen. Megbízója a kis Jézus, aki nem szeretné gyilkossággal vádolt atyját, Józsefet elveszíteni, noha említést tesz róla, hogy van neki másik is. Rövidke mű, amibe azért fér bűnügy felfejtése, pillantás az ókori Palesztinára fiú-barát római férfiszemmel, metafizikai és alhasi humorizálás, szóval nagyjából Satyricon Dan Brown-paródiával behabarva, egy csipet Brian életével. A karakterek, a poénok, a cselekmény mind jobb volt a Sub Rosáénál, de azért inkább a Satyricont olvasnám újra, mert ez sem volt rossz, de kis falat nagy semmi, ha kihagyom, sem veszítek semmit.

Hasonlóan a Sub Rosához, ezt is véletlenül találtam a könyvtárban (és valami lelkes kis buzi aláhuzigált benne minden homokosságra vonatkozó megjegyzést :D), úgy látszik, bokrosával jönnek ezek a danbrownos dolgok, a végén még csak megnézem jobban a Da Vinci-ködöt...

Eduardo Menoza: Pomponius Flatus különös utazása
220 oldal
Európa, 2011.

Bíró Szabolcs: Sub Rosa

Úgy kell nekem, minek olvasok Ulpius-könyvet. Na de ott volt A gójátékos is, aztán az is jó volt... És akartam valami kortárs hazait, és ez a Bíró Szabolcs olyan rokonszenvesen lelkes fiatal srácnak tűnt, úgyhogy amikor megláttam a Sub Rosát díszhelyre kitéve a könyvtárban, hazahoztam.

Namármost, nekünk Irina néni mindig azt hajtogatta - mert minden rajzórán volt valaki, akinek el kellett mondania -, ha már el kell magyaráznunk, mit rajzoltunk, az régen rossz, a festők sem állhatnak ott a képeik mellett, hogy megmagyarázzák őket. Hát még írásmű esetében milyen ciki, ha magyarázni kell, ezt pedig úgy látszik, nagyon kellett, mert a korábbi kiadás utószava az Ulpius-kiadásban már előszóvá avanzsált, elárulva, hogy a mű eco-i ihletésű, bár az olvasót Dan Brownra fogja emlékeztetni. Ecótól nem olvastam sokat, de az tetszett, úgyhogy fogok még, Dan Brownt pedig egyáltalán nem, beértem egy belelapozással, meg nagyjából az összes ismerősöm ítéletével, miszerint gagyi. Király, akkor ezt olvashatom elvárások nélkül, meg anélkül, hogy a fülemen jönne ki a műfaj, bár egy kicsit fura, ha valaki azzal indít, hogy "én ám egy jó íróval akarom magam összefüggésbe hozni, de tudom, hogy nektek egy gagyi-gyáros ugrik majd be inkább". Te tudod, Szabolcs, most már mindenesetre olvaslak, végül is előszó és függelék nélkül a tulajdonképpeni regény háromszáz oldal sincs - bár a terjedelemre jó hazai szokás szerint itt is rásegítettek tipográfiailag -, annyit meg lábujjhegyen is kibírok.
Kezdtem hát olvasni, és rögtön az elején elment a kedvem attól, ahogy a főhőst bemutatták: szépen sorjában, ki ő, hogy került oda, mit csinál, hol eszik - a telefonkönyv is felizgatott volna ennyire. Már a negyvenedik oldal előtt unom. Hűsünk kap egy rejtvényt, amit egy óvodás is megfejt, talán parodisztikus elem akar lenni, hogy neki magától nem sikerül? Lehet. Nem talál egy könyvet egy magángyűjteményben, erre felteszi a kérdést, hogy akkor biztos nemlétezik - talán ez is. (Ekkor fölkeltem, hogy elinduljak a városba, öreganyám pedig látva, hogy vaskos köteteket rámolok a táskámba, László naivitására rímelve megkérdezte, minek járok én a központi könyvtárba, cipelem azt a sok nehéz könyvet, amikor a házunk mellett is van egy könyvtár. Na igen, csak öreganyám 89 éves, nem antikvárius, és könyvtárba is hetven fölött kezdett el járni.) Biztosan az is a nevettetést szolgálja, hogy a szereplők úgy kezdenek el fuldokolni a felismeréstől, rókázni a sokktól, fellelkesülni vagy kiakadni a semmitől, mint valami ócska szerelmes füzet lánykái ájuldozni az új fiú láttán, és talán bennem a hiba, hogy nem nevettem mégsem. Egyetlen mellékszereplőn, Ádámon kívül egy karaktert sem éreztem elevennek, akcióikat és  reakcióikat életszerűnek. A cselekményben a végén legalább van egy kis csavar, kár, hogy lehetett rá számítani, meg egy kis misztikus pötty, ami viszont úgy áll a történetnek, mint bocinak a naci.
Kis híján feladtam félúton, és közben sóvárogva gondoltam vissza a Sibumira: Trevanian bezzeg tudta, hogy kell fapofával, vérkomolyan paródiát írni, úgy hogy még mondanivalója is van közben, ami még át is jön. És semmi magyarázó szöveg nem kell mellé. Ezúton is ajánlom a könyvet Szabolcsnak, és persze mindenkinek. ;)

Gondolom, a szerző arra számított, ha maga nevezi habkönnyűnek és kommersznek a művét, már ki is fogta a szelet a bírálók vitorlájából, csakhogy a habkönnyű soha nem volt az igénytelen szinonimája, és még a kommersz sem feltétlenül jelenti azt, hogy "hagyjad má', jó lesz a parasztnak", úgyhogy született is egy-két kevéssé hízelgő vélemény, amire ő, úgy érzem, nem tollforgató úriember, hanem elkényeztetett kölyök módjára reagált. Kár, egyébként lehet, hogy tettem volna egy próbát még egy regényével, de aki ennyire nem bírja a kritikát, attól fejlődést is fölösleges várni.
A Twilight óta ilyen rosszat nem olvastam, és külön édes, hogy Bellához hasonlóan, aki könyvmoly, és kifogásolja a helyi könyvtár kínálatát, a Sub Rosa hőse is könyvmoly, akiben bezzeg fel tud horgadni a kritikai érzék vendéglátója verseit hallgatva. Nyehe - na ezen legalább sikerült nevetnem.

Lassan átkeresztelhetem a blogot Zerge fogadkozikra.
Majd amikor elolvastam őket, megírom, melyiket miért, és majd az előzőekről is, de most költözködöm az ünnepi lazulás meg a vizsgákra készülés helyett is, meg minden helyett, most nincs kedvem. =)

Robert Graves: Én, Claudius
Richard Condon: A mandzsúriai jelölt
Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya
Vavyan Fable: Mesemaraton
Földes Jolán: A halászó macska uccája
Milorad Pavic: Kazár szótár
Arthur C. Clark: Randevú a Rámával
Zsoldos Péter: Távoli tűz
Wayne Chapman: A halál havában
Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség
Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem
Alessandro Baricco: Tengeróceán

Az idén újítok: nem írok alternatív listát, viszont magamra vállalok annyi sportszerű nehezítést, hogy mivel tavaly előtt négy és fél, idén csak hat és két fél könyvvel teljesítettem (+ idén pótoltam egy tavalyit), kikerekítem azokat is tizenkettőre.

Játékszabályok és jelentkezés Lobónál

Idei, hát, hm, mérsékelt sikeremen (4/12, de meg tudom magyarázni!) felbuzdulva 2012-ben is nekifutok Lobo várólista-csökkentő játékának:

Trevanian:Sibumi
Vladimir Nabokov: Lolita
Jung Chang: Vadhattyúk - Kína három lánya
Iwasaki Mineko: A gésák gésája
Samuel Butler: Meslohes
Polcz Alaine: Asszony a fronton
Multatuli: Max Haavelaar, avagy a holland kereskedelmi társaság kávéaukciói
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Neal Shusterman: The Schwa Was Here
Ursula K. Le Guin: Égi eszterga
Dmitrij Bikov: ZSD - avagy kié Oroszország?
Dmitry Glukhovsky: Metro 2033

Alternatív lista:

Justin Cronin: A szabadulás
Jorge Amado: Flor asszony két férje
Rob Thurman: Éjvilág
Brent Weeks: Árnyak utján
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Dan Simmons: Hyperion
Alexandre Dumas: A három testőr
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok
Daniel Quinn: Izmael - Szellemi és lelki kaland
Natascha Kampusch: 3096 nap
Sir Thomas Malory: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája
 

Nagyjából ennyi: nem az én könyvem, meg alapból nem is szeretem ezeket a "felvilágosult" csigaevőket. Ráadásul egy rettentő vacak kiadás akadt a kezembe, hemzsegtek benne az elírások, elválasztójelek a sor közepén, a festék viszont sok helyen hibádzott, arra jó, hogy pár diák gyorsan szétolvassa meg összefirkálja, aztán mehet is a kukába - épp csak, ha már diákoknak szánták, igazán megküldhették volna egy marék jegyzettel, mert mi van, ha az átlagos középiskolással szembejön egy theatinus? Jó esetben feneke alatt a net, de nem hiszem, hogy lesz kedve külön rákeresni, miféle szerzet az. Hogy anyu ezt veszi meg a gyereknek, az hagyján, de a könyvtárba hogy került?

Ja, és ne szóljon be senki, hogy hogy merek leszólni egy klasszikust, benne van a könyvben, hogy csak nyugodtan:
"Bolondok csodálnak csak mindent egy közismert szerzőnél. Én magamnak olvasok; azt szeretem, ami nekem való."

Tegnap egész nap villamosoztam meg buszoztam össze-vissza, nagyrészt hiába, de legalább közben elolvastam Alessandro Baricco Selyem című könyvét. Becsvágyó kis könyvecske, ilyet mond a szerző a fülszövegben: "Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika." Nehéz bizony, nem is sikerült egészen. Tényleg szép, tényleg könnyű, mint a selyem, tényleg megragad, de közben gyengéden, ritmikusan rázogatja a Modor Tibi árnyas ligetében zöldellő pofonfát. Sokáig azt hittem, nem lesz több, mint ábrándozás a keletről, ahogy azt móricka előképzelte nekünk, de a végén a csavarokkal már rendben volt és kapott is egyet az ázsiai nőre ácsingózó nyugati fiú archetípusa a képére.
Vajon feltűnt valakinek, hogy hősünk 1861-ben már Budapestet érte el vonattal? ;-)
Kedvenc karakterem Baldabiou és a kisfiú. De jó mindegyik amúgy.
Nem hosszú, a neten is fönt van, kár kihagyni. Azt hiszem, olvasok még majd valamit a szerzőtől.

Alessandro Baricco: Selyem
Székely Éva fordította
98 oldal
Helikon Kiadó 1997, 2010

Eszementül kígyózik a várólistám, de ha odáig fejlődnék az időgazdálkodásban, hogy heti két könyvet elolvasnék, akkor csak még eszementebbül kígyózna, mert ezek olyanok, hogy hozzák a haverokat, akik betolakszanak a régóta várakozók elé. Akartam én például vámpír-könyveket olvasni? Ugye, nem. Csak olvastam a Biff evangéliumát, meg akkor már a többit is Moore-tól, azok között volt vámpír-paródia is, akkor meg már csak kíváncsi vagyok igazi vámpírosakra is.

Az azért valamennyire vigasztaló /lehetne, de nem az/, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Lobo külföldi mintára itthon is megszervezte a várólista-söprő mozgalmat, amiben máris vagy százharmincan vesznek részt. Itt lehet feliratkozni december 31-ig.

Ezek a játékszabályok:

• Kiválasztunk 12 olyan könyvet, amit már legalább fél éve tervezünk elolvasni.
• A listát január elsejéig kitesszük olyan helyre, ahol mások is láthatják: pl. a blogunkra vagy polcot csinálunk nekik a Könyvkolónián, Goodreads-en vagy egyéb könyves közösségi oldalon.
• Január elsejétől a listán nem ér változtatni, viszont lehet egy alternatív listánk is (szintén legfeljebb tizenkét könyvvel).
• Hangoskönyv is ér, újraolvasás viszont papírról sem.
• A sorrend nem számít, az sem hogy havonta egy-egy könyvet olvasunk el, vagy mondjuk az összeset nyáron, a lényeg annyi, hogy ez a tizenkét könyv év végére lekerüljön a várólistáról.

Ez meg az én listám:

Susanna Clarke Hollókirálya a várólistámon van egy ideje, de most elég rendeset csuszamodott rajta hátra, miután a könyvtárban a Búcsúbáj hölgyei akadt helyette a kezembe, azt meg sehogy sem akaródzik végigolvasnom.
Biztosan van az az anglomán meserajongó, akinek jöhet bármi, csak majd egy tündér is tűnjön elő a jellegzetes angol tájból, és biztosan meg lehet egy jó könyvvel igézni úgy a nyájast, hogy utána jöhet a szerzőtől bármi, én viszont naivan egy saját jogon jó könyvre számítottam. Tényleg nem ragaszkodtam valami pörgedelmes-izgalmashoz, de ez tényleg halál bágyadt volt. Mesékről hét bőrt le lehet nyúzni, de akinek ennyire nincs mit mondania velük, minek erőlteti? A hat mese közül, amit elolvastam, a Mr. Simonelli avagy a tündérözvegy kellemesen adrian mole-os volt, a többi mentségére nem tudok mit felhozni. A Bestiák és rácsokat sajnáltam még, az olyan jó lehetett volna, ha jó lett volna. Konyhaszag terjeng itt, és nem boszorkánykonyháé.
Ezek után nem meglepetés, hogy egy előző olvasó január végi kölcsöncéduláján Coelho, Müller Péter és Popper Péter könyvei figyeltek még, ugye? Meg valami egészségmegőrző okosság, meg Hidas Judit: Na és hogy tetszik Japán? c. könyve. A többit elfelejtettem. Igazából a cédula kedvéért akartam posztot írni, de azt most látom, valahol elhullajthattam a bkv-n, úgyhogy sikerült egy dögunalmas könyv után egy hótt fölösleges posztot írnom, éljen, jó éjszakát, és máskor az erő legyen Susannával.

Cédula előkerült, itthon hullajtottam el, vigyorgok, nem is Coelho volt, hanem Shri Chinmoy: Meditációs technikák meg nem is egészségmegőrzés, hanem Testelhagyási gyakorlatok - még királyabb ;) Müller sem volt Popper (A reggel és az este jógája) mellé, miket emlékszem én össze, van viszont rajta még egy japános, meg Lehane: A titokzatos folyó és Kemelman: A rabbi hétfőn elutazott. Rém kíváncsi vagyok, hogy tetszett a nyájas olvtársnak a Búcsúbáj, végigolvasta-e. A három ezós könyvet lehet, hogy nem is magának vette ki három héttel korábban. Pimasz, kíváncsi zerge. Én meg a Drakulával és a Twilight-tal együtt hoztam ki, hehe.
Az online könyvesboltokban ott egy sor minden könyv adatlapján arról, mit vettek, akik ezt vették, akad pár jó párosítás, a kedvecem a bookline-ról: Németh György (szerk): A gyógyító számok - Források és tanulmányok a számok szerepéről az antik gyógyászatban - akik ezt vették vettek még olyan csudaságokat mint Karmadiagnosztika, Tündérmágia és Sorsod a rúnák tükrében.
 

Christopher Moore véresre röhögős trilógiáján kívül még semmi vámpírosat nem olvastam, először csak úgy simán nem, aztán ahogy jött a Twilight-őrület, már juszt se nem. Moore-tól viszont a vámpírosakat is el kellett, mert Moore az jó, aztán már az első kötetnél kezdtem úgy gondolni, hogy akarok én még vámpírosat másfélét is. Persze nem a Twötyit, hülyeségre rövid az élet, de mondjuk nézzük meg a Vámpírakadémiát. Megnéztem, nem volt bent, a Twilight viszont a kezembe akadt rögtön, meg a Drakula is. Drakula rendben, de végül is egyszer valaki összehozta egy kérdőívben nagyon a Twilightot és az Üvöltő szeleket, hát hátha, Üvöltő szelek az egyik kedvencem. Meg a Harry Potternek is a harmadik kötete már egész tűrhető volt, meg majd abbahagyom, ha tényleg olyan blőd, nem? Aztán hazaértem a könyvtárból, megnyitottam a guglirídert és ott figyelt Nima Anti-Twilight-posztja. ;)

Szóval megérkezünk Forksba. Volt nekem egyszer egy kicsit vérszegény szobatársam, aki imádta az esőt, rögtön ő jutott eszembe Forksról. Hozott mindig Kárpátaljáról mindenféle király eleséget, fekete kenyeret, gránátalmát, ilyesmit. (mi lenne, ha ide is vízum nélkül jöhetnének az örmények!) A gránátalma is jó a vérszegénységre, de egyszer még véres csokit is hozott, mondjuk különösebb véríze nem volt, de Jevuska azt mondta, tényleg jó szer. Aztán ezt nekem soha nem akarták elhinni, hogy ilyen csoki van, annyira gyöpösek az emberek, hogy nem igaz, úgyhogy felhívtam Jevuskát megkérdezni a csoki nevét, meg hátha tud róla képet küldeni bizonyítékul. És akkor kiderült, hogy becsapott a galád. Én barna vagyok, jó sötétbarna, ő viszont szőke, nem csoda, hogy ilyen buta tréfákat űz. ;~)

Nem lett volna ezzel a történettel olyan nagyon nagy baj, ha harmadára-negyedére fogják a terjedelmét, és valami szerelmes füzetként jelenik meg. Régen voltak a Vörös Rózsa-regények, lehetne most egy Sötétvörös Rózsa-sorozat, nem igaz, új időknek új limonádéival. Nem tudom, hogy Meyertől tényleg csak ennyi tellett-e, vagy szándékosan földbuta amerikai kamaszokra optimalizálta a könyvet, mindenesetre hiába volt  faék-egyszerű a nyelvezete, és hiába nem állított meg semmi gondolkodni kicsit, nem sikerült gyorsan végeznem vele, mert folyton elbambultam, amikor már tíz oldala nem szólt semmiről, csak Bella szerelmi ájulatát és napi teendőit részletezte álomba ringató szóismétlésekkel, és már az sem tartott izgalomban, hogy a következő pillanatban merre kunkorodik majd a szmájli Edward képes felén. Szóval a könyv posvány, de posványos egy világ az is, ahol Bellából ilyen megosztó személyiség lehet. Csak úgy rajzanak körülöttünk a Bellák (persze nem mind középiskolás, némelyik doktorandusz vagy magyartanár vagy körzeti orvos), akik mindössze abban különböznek Swan kisasszonytól, hogy soha senkiért és semmiért nem hoznának komolyabb áldozatot és durván kiakadnának, ha egy hónapig vacsorát kellene főzniük. Csakhogy a hús-vér Bellák rokonok, csoporttársak, a haverok női, fel nem rúghatjuk őket, beszólni is módjával, a papírbella viszont szabad préda, úgyhogy kedves bonyolult bölcsészlányok, aki nem olvasta még a Twötyit, gyorsan pótolja, aztán jól bellázzátok ki magatokat, jót fog tenni. A másik oldal meg, hogy amikor én még kicsi kis zerge voltam, mindenkinek egyformának kellett lennie, a legrosszabb bélyeg, amit rásüthettek az emberre, a különcség volt, de mostanra változtak az idők, és demokratikus alapjog lett, hogy különlegesnek érezhessük magunkat, függetlenül attól, milyenek vagyunk és mit tettünk le az asztalra. Tehát ha facsarni lehet belőlünk a szürkeséget, akkor is olvassunk Belláról, jót fog tenni, megtudjuk, hogy végül is mindegy, okosak vagy ügyesek vagy hősök vagyunk-e, vagy csak olyan a szagunk, amit egy megfelelően kalibrált orrú mesefigura pont csodálatosnak érez, de lehet az önbizalom forrása az is, hogy olyan egyedülállóan gyenge jeleket bocsát ki az agyunk, hogy még egy halhatatlan gondolatolvasó sem képes fogni.

Az én kedvencem Alice Cullen, az egyetlen szereplő, akivel valamennyire képes voltam rokonszenvezni, és nem is csak azért, mert van benne valami zergenyés :) hanem mert ő az egyetlen ebben a filmsztárkinézetű vegavámpír mintacsaládban, akiben van valami valóban vámpírosan rejtélyes, megvan a maga titka, amit nem lehet csak úgy elmesélni a vendégnek az első látogatásakor. Hogy aztán Stephenie hogy intézi el szegényt, arról nem ő tehet. Ahogy végül is Bella sem tehet róla, hogy hiába nyomozna ő, Steph egyszerűen mindent kikotyogtat a fiúkkal. Esküszöm, Christopher Moore röhögtetésre teremtett vérivóiban több a méltóság, mint az egész Cullen-családban együttvéve.

Humort itt nem érdemes keresni, Nimának mégis igaza lett, vele röhögök. Az sem gyenge, amikor apu örül, hogy együtt csinálnak valamit, és ez a valami a tévénézés, meg Edward kikérdezős ismerkedése sem, de a legjobb csak az, hogy ennek az extrudált, puffasztott ponyvának a szerzője amiatt panaszkodtatja Bellát, hogy nem elég jó neki a helyi könyvtár. (Höhö, bezzeg nálunk az utolsó kis fiókkönyvtárban is van Twötyiszaga.) Komolyan, már akartam lassan olvasni valamit Austentől, de ha ő Bella (és nyilván Meyer) kedvence, nem is tudom...

Akkor sajnáltam egyébként igazán, hogy Stephenie Meyer nem író, csak megélhetési billentyűzet-bökdöső, amikor Carlisle történetében odáig jutott, hogy a vándorlásai során Itáliában többezer éves kollégákkal találkozik, akik bár jóval kulturáltabbak az északiaknál, Carlisle vegetarizmusát ostobaságnak tartják. Nem lehetett volna inkább erről kanyarítani egy történetet, mint Bella és Edward nyünnyögéséről? Végül is ha Meyer értené a vámpírság lényegét, leesne neki, hogy emberséges maradhat egy élőhalott, ha nem táplálkozik emberből, de ember nem sokáig. Vagy csak művelődnöm kellene még vámpírilag, úgyhogy el is olvasom a Drakulát.
Bocs, rajongók, de ez nem érte meg a papírt, és az elolvasására szánt időt, sőt, egyet értek Nimával, ez nem olyan, mint a Harry Potter, hogy "legalább rákap a gyerek az olvasásra", ennél már tényleg jobb a nem-olvasás is. Megfordult a fejemben, hogy megpróbálkozom még egy résszel, a Harry Potter második és harmadik része is élvezhetőbb volt az előzőnél, de nem sok jót mondanak, akik megtették, úgyhogy inkább csak elolvastam Zenkánál a befejezést és örvendeztem, hogy nem szenvedtem magam végig további kétezer oldalnyi szósivatagon.

24 órán belül kétszer néztem meg a Szaffit, előtte is órákig fekete macskával játszottam és képes vagyok olyanokat olvasgatni, hogy elfecsérelted az életed, ha ennyire keményen nem dolgoztál még valami igazán fontos dolgon az életben.

Az előbb meg azt hittem, a processzor füstöl - márpedig az köztudottan füsttel működik, ami, ha távozik belőle, nem működik tovább -, de szerencsére a lépcsőházból jött olyan szag, mint egyszer az erősítőből.

Höhö, valamelyik kergezerge nem emlékszik, hogy a jutyúbon ő már csak kergetett zerge lehet, és harmadjára kér jelszóemlékeztetőt. Én meg csak nyihogok itt. Jó gyakori név lett ez is, csak aztán nehogy legközelebb Vinetú kishúgát kereszteljék Lákátos Kergezergére. Mondjuk pár napja úgyis sima Skar akarok lenni meg egy kicsit Lujza.

Azt álmodtam, Tappants asszonyhoz mentem (mondjuk nem csoda, mert napok óta nem érek oda hozzá a memóriával), valahol a VII. kerületben, Mikulás volt pont, úgyhogy nem voltak nyitva, illetve átköltöztek aznapra az édességboltok, meg el volt csomagolva minden, nagy zsákokba a nagyja, de például csokis mazsolák csomagonként vászonzacskóba, a fehércsokit meg sima kiflikbe rejtették (de legaláb nem sós-köménymagosba).